Rónay Gábor:
1686: A „HITSZEGŐ FRANCIÁK" TITKOS SEGÍTSÉGE A
TÖRÖKÖKNEK BUDA OSTROMÁNÁL
1686: A „HITSZEGŐ FRANCIÁK" TITKOS SEGÍTSÉGE A
TÖRÖKÖKNEK BUDA OSTROMÁNÁL
1686 kora nyarán, XI. Ince pápa hívására Nyugat- és Kelet-Európa keresztény seregei özönlöttek Buda felé, hogy a törököt kiűzzék Magyarországról. A Habsburg Birodalmon kívül a német fejedelemségek, Velence, Lengyelország, Északnyugat-Európa protestáns uralkodói és Oroszország is küldtek katonákat. A Szent Liga törökellenes „szent háborúja", Ince pápa életművét tetőzte be. Ő ezúttal el volt tökélve arra, hogy kiűzze az Iszlámot Európa szívéből. Százötven éves török hódoltság után a magyarok repeső szívvel nézték, amint Európa szövetséges hadai vasgyűrűt vontak a török elfoglalhatatlannak vélt budai vára körül.
Buda ostroma
Egyedül Franciaország Napkirálya vonakodott részt venni Buda felszabadításában, és mert nem kívánta hatalmi ellenlábasát, a Habsburg Birodalmat erősíteni, titokban ellenezte a törökök kiverését. XIV. Lajos nézete szerint, a Lotharingiai Károly és Szavojai Jenő herceg vezette szövetséges hadak keresztes buzgalma a franciak nemzeti érdekeit sértette. Ezért Párizs csak jelképesen képviseltette magát egy maroknyi csapattal, akiknek az igazi feladata az volt, hogy kilessék a Habsburg hadak erejét, csatakészültségét és taktikai- stratégiai képességeit.
Lotharingiai Karoly 40.000-es hada a budai vár északi oldalát vette ostrom alá, Miksa Emánuel 21.000-es serege a déli oldalon sorakozott fel, a Brandenburgi választófejedelem 14.000 zsoldosa a Víziváros felől ostromolta a várat. Ehhez a roppant erőhöz csatlakoztak még a bajor, frankóniai és spanyol csapatok, valamint a 15.000 fős magyar talpasok, akiket a szövetségesek közé préseltek, mivel Bécs nem engedte meg egy magyar hadtest felállítását.
De a leglelkesebb harcosok a „nemzetközi önkéntesek" voltak. Anglia II. Károly tizenéves természetes fia, James Fitz James, a majdani Berwick hercege, a Napkirály udvarából szökött titkon kíséretével az ostromló seregekhez. Szép számmal talált protestáns angol és skót főrendeket a szövetségesek táborában, akik buzgó európai keresztényekként, a muzulmánok kiűzését tekintették kontinensünk legfontosabb hadügyének.
Jacob Richards, egy angol önkéntes tüzértiszt feljegyezte budai hadinaplójában, hogy a keresztény táborban volt Milord Mon(t)joye öccsével, Lord Forbis-szal; Lord Rupert, Lord Moore, Lord Talbot, Lord Wiseman és a skót lovag, de Carre bátyjával, Lord Oberryvel. A fáradt és éhes James Fitz James leverten jegyezte fel megérkezése után naplójában: „Becset elhagyva, útközben semmi ennivalót sem találtunk, a magunkkal hozott bort és kenyeret ettük, mert Magyarország a világ legnyomorultabb országa, melyet naponta rabolnak ki a törökök és a keresztények, sőt néha mindkettő". A spanyol önkéntesek főtisztje Antonio Gonzalez tüzértábornok volt, de a csapatnak a nála jóval fényesebb nevű Valero, Bejar, Zunyiga, és Escalona hercegei adtak súlyt. Rajtuk kívül Barelona csehei is jó számmal képviseltették magukat. És jöttek ezrével a svédek, velenceik, horvátok, lengyelek, sőt meg oroszok is.
Csak a franciak nem kívántak közös gyékényen árulni a szövetséges keresztény seregekkel a törökök ellen, akiket muzulmán vallásuk ellenére hasznos hatalmi ellensúlynak tekintettek. A Napkirály úgy fogalmazott udvaroncainak, hogy „jó az ha a császáriak el vannak foglalva [a török háborúval], mert az gyengíti őket". Így Franciaország csak jelképesen képviseltette magát, és önkénteseinek fő feladatává tette a Napkirály, hogy megfigyeljék a császári hadak erejét, fegyverzetét, taktikai- és stratégiai képességeit. Egyszóval, a francia vitézek kémkedni, nem harcolni mentek Buda nagy ostromához. Európa egy kritikus fázisában egyedül Franciaország követte - az európai hatalmak közül - szűken felmért saját nagyhatalmi érdekeit, a szövetséges seregek nagy kárára.
Ennek ellenére, jó számmal csatlakoztak saját szakállukra idealista francia arisztokraták, tisztek és katonák a szövetséges seregekhez. Egy spanyol tábori lelkész, Don Francisco Fabro Bremundan szerint, Charles de Commercy főherceg, Vaudemont hercege, Claud Francois Mercy herceg, Blanchfort hercege, Lovag Duras, Lovag de Rosne, Lovag Miremont és Lovag Souvray voltak a legfényesebb nevűek. Bremudan korai haditudósítóként könyvet írt Buda ostromáról, melyet már pár hónappal az ostrom vége után, 1687-ben, kiadott Madridban. Annak ellenére, hogy a kötet, ‘Floro Historico de la Guerra Sagrada Contra Turkos', tele van magyar szempontból izgalmas részletekkel, ezt eleddig magyarul meg nem adták ki.
Az ostrom fő részletei jól ismertek, hisz vagy 1700 korabeli hivatalos jelentés, napló és katonai- és diplomáciai visszaemlékezés maradt fenn. Ám ezek zöme, a legbefolyásosabb főtisztek stratégiai, erkölcsi- és politikai nézeteit tükrözték. De a hivatalos álláspontokon túl fennmaradtak magánnézetek is jócskán. Ezek egyszerű katonák, szemtanúk és érdekelt magánszemélyek értékeléseit tükrözték - mind azt, ami kimaradt a hivatalos történelemkönyvekből -, és mentették meg az utókor számára. Többségük mindmáig ismeretlen, vagy kihagyott a hivatalos történelemírás köteteiből.
Ezek között magyar szempontból talán a legnagyobb érdeklődésre tarthat számot Johannes Dietz brandenburgi borbély-sebész emlékirata, „Egy Német Zsoldos Emlékiratai" , különösen az „Utazásaim mint hadsebész a török háborúkban" c. fejezete, mely 1686-os kalandjait írja le Buda ostrománál. A gyűrött, imitt-amott hiányos 173 kvarto ívű kézirata a berlini Porosz Királyi Könyvtár Friedrich Nicolai részlegében málladozik. Ezt eleddig magyarra még nem fordították le, bár az 1915-os „Meister Johann Deitz erzahlt sein Leben" berlini kiadás óta németül többször is megjelent, úgyszintén angolul is. Dietz mester sok mindent meglátott, mindent szorgalmasan feljegyzett, és mindent emberközelből értékelt az 1686-os magyarországi keresztes hadjárat során.
Sajnos, Dietz mester emlékiratait, valamint a korabeli spanyol „haditudósítók" írásait , magyar történészek kritikailag még nem vetették össze az ismert forrásmunkákkal. De ennek ellenére igencsak érdemes idézni feljegyzéseit, leírásait és meglátásait. A magyar földön látottak igen erős hatást gyakoroltak a 21 éves porosz borbély-sebészre, aki öregkorában írt emlékirataiban megvallja, hogy a magyarokról, a „török háborúk" okairól ő 1686-ban semmit sem tudott. Így nem volt elfogult, hiányzott belőle kora vakhite, elfogultsága és bizonyított kegyetlensége. Ám szemes ember volt, feljegyzései nyílt eszű, értelmes emberre vallanak. Különösen fontosnak tűnik az, hogy semmi személyes érdeke az emlékirataiban leírt tények megmásításához, vagy netalán elferdítéséhez nem fűződik.
Dietz leírása a háború dúlta magyar földről szívbemarkoló. A brandenburgi tüzérezred 21 éves borbély-sebésze - és a porosz király címzetes udvari sebésze - 1686 tavaszi naplófeljegyzéseit nem torzítottak el politikai, vallási vagy nemzeti tabuk. „Egy ponton hídon keltünk át a Dunan Grannal [Esztergom], nagy ágyuk tüzétől kísérve a Felső Várból. Granban ismét vehettünk jó bort, meg méz sert. Elhagyván Grant, mi legalább 50 járómérföldet talpaltunk anélkül, hogy egy falut vagy egyéb települést láttunk volna. De gyakran bukkantunk nomádok, kik családjaikkal egyetemben földalatti lyukakban húzták meg magukat és halászatból, vadászatból éltek, mint a tatárok. Ezek az emberek nyers húst is ettek, úgyszintén az elhullott marhák húsát is, miként a cigányok...
Egyébként az egykoron oly szép Magyarország vad világgá vált. Mint azt már megjegyeztem, 50 mérföldnyire nem volt egy falu vagy város sem. A fű embermagasságú volt, úgy, hogy gyakran szabályos ösvényt kellett vágnunk magunknak. Ami pedig ezt a szinte lakatlan magyar tájat illeti, ez tele van vad kutyákkal, melyek úgy támadnak az emberekre és a marhákra, mint a farkasok. Az elvadult kutyák ugyancsak kiássák a csatatereken elesettek hulláit, de máshol is kikaparják őket. Én is majdnem életemmel fizettem, mikor egy ilyen kutya falka rám támadt."
A „pogány megszállásnak", ahogy Dietz mester empátiaval fogalmazott, szörnyen nagy volt az ára. Pedig a csatába induló nemet zsoldosok általában nem attól váltak híressé a XII. században, hogy elérzékenyültek volna a háború okozta pusztítás láttán. Dietz mester azonban ritka kivétel volt. „Waltzen, ez az egykoron gyönyörű kis város, amelyen átvonultunk, teljesen elpusztíttatott tűz által. A törökök minden lakosát elkergettek. Neuhausen, a Nyitra folyón, a minapjában szabadíttatott fel 20 évi török megszállás után. Meg nem építették ujjá".
Magyar földön pusztított a sok betegség is, ezért a brandenburgi felcser egy teljes hadi patikát is vitt magával a török háborúba. Amikor a brandenburgi ezred soraiban is felütötte fejét a retteget „magyar fejfájós nyavalya", a járvány , egyfajta idült gyomor fertőzés, akkor Dietz mester szép sikerrel kezelte betegeit. „Míg a tudós orvosok (doctores) gyakori köpülést írtak elő, és megtiltottak az evést és az ivást, én megtiltottam a köpülést, kis pohárka bort javalltam, confortantia-t és alexipharmaka-t írtam elő. Az én pacienseim meggyógyultak; a kirurgusok betegei meghaltak" - jegyezte fel Dietz mester első magyarföldi kezeléséről.
Amikor a 12.000-fős brandenburgi zsoldos sereg és a táborukat követő népes siserehad 1686 május végén elérte Budát, ott egyesültek a többi európai uralkodó seregeivel, kik részt vettek a pápa által megáldott keresztes hadjáratban. A bekerített török janicsárok, hasonló fanatikus buzgalommal védték a várat és szüntelen tüzeltek az ostromlókra.
Német zsoldosok
Június 9-én, a szövetséges keresztény seregek haditanácsa, gróf Rudolf Rabatta vezér-hadbiztos és gróf Theodor Heinrich Strattmann, császári megbízott döntése nyomán, megindította Buda ostromát. A „pogány hősies eltökéltséget" távolról sem becsülte alá a brandenburgi borbély-sebész. A veszteségek rohamosan növekedtek mindkét oldalon. Dietz mester így emlékezett erről: „Mennyekbeli Jóságos Úr Isten! Micsoda szörnyű jajveszékelést és siránkozást, segítséget kérő bábeli kiáltozásokat hallott az ember a különböző nemzetiségű sebesültektől". A sebesültek között volt Lord Rupert, Lord Wisemanes Lord Talbot. Bremundan szerint, egy janicsár orvlövész ugyancsak lelőtte a skót lovag de Carret, Milord Aberdeen testvéröccsét.
Magyar szempontból különös érdeklődésre tarthat számot Buda ostromának a legsarkalatosabb eseménye, melyet egyedül a német felcser jegyzett fel. Ő részletesen ismerteti a franciak megdöbbentő, eleddig ismeretlen, „áruló" katonai segítségét a kutyaszorítóba került törököknek az ostrom legválságosabb pillanatában. Miután személyes vagy akar nemzeti érdeke sem volt a leírt események kitalálásában vagy ferdítésében, írása perdöntő jelentőséggel bír.
Dietz mester szerint a titkos francia katonai segítség majd hat héttel hosszabbította meg az ostromot, és a szövetséges keresztény seregek tízezreinek az életébe került. Dietz mester leleplező feljegyzései megálltak ezen történész-detektív vizsgálatát. Ennek fényében ideje a franciák angolokat rossz hírbe hozó jellemkarcát - „perfidious Albion" - „hitszegő Franciaországra" átkeresztelni.
„1686 július 22-e sorsdöntőnek tűnt a keresztény seregeknek, amikor Don Gonzales, az újonnan érkezett spanyol hadmérnök belőtt a várba egy tüzes golyóbist" - írta Dietz mester. Ez a szerencsés ágyúlövés eltalálta a törökök Tophane lőszerraktár tornyát, mely a palotát a vár-negyedtől elhatároló árok mentén állt. Az viszont máig is vitatott, hogy Gonzales tábornok egy haubicaja vagy egy bajor tarack lövedéke okozta a szörnyű robbanást.
Magát a tényt számos forrás említi. A spanyol Don Francisco Fabro Bremundan szerint, ki egy rác szemtanú menekültet idéz, a robbanás megölt 1500 törököt és ledöntötte a Duna felé néző fal egy szakaszat. Ám hadászati és emberi következményeit csak Dietz mester jegyezte fel részletesen. „...Amint az egész lőporraktár szörnyű zajjal felrepült a levegőbe, 500 török katonával egyetemben, vagy 30 méternyi fal a védőkre szakadt. Az ég elfeketedett, kövek, föld és emberek repültek minden irányba. Én épp akkor őrségen voltam, és csak arra gondoltam, hogy eljött az egek és a világ vége. Vagy félóráig semmit se láttunk, csak port, piszkot meg füstöt, így hat nem tudtuk, hogy mi is történt igazából, bár a törökök szörnyű segítségkérő kiáltásai a várból sokat sejtettek".
A zsoldosok és önkéntesek, akik az ostrom metszésvonalán voltak, a helyzet azonnali lehetőségeit világosan látták. A főtisztek más perspektívával, hosszabb távból értékelték a helyzetet. Ők a csapatszintekkel, utánpótlással, taktikai előnyök hosszú távú hátrányaival és a kor stratégiai megfontolásaival voltak elfoglalva.
Zsoldosok tábora Bonfini művének német kiadásából - fametszet 1545
E. Kovács Péter: Matthias Corvinus.
Officina Nova, Budapest, 1990, 105. oldal.
Dietz mester naplója szerint „Ez lett volna a vár megostromlásának legjobb ideje. Mi akkor percek alatt elfoglalhattuk volna a belső várat. De mert a tábornok(unk) semmiképp sem tudott a főparancsnokkal, Lotharingia főhercegével megegyezésre jutni, és őt a támadásra rávenni, mi további hat hétig feküdtünk az árkokban és vesztettünk nagy sok katonát."E. Kovács Péter: Matthias Corvinus.
Officina Nova, Budapest, 1990, 105. oldal.
De az elmulasztott lehetőségen és a cselekvésképtelen, inkompetens főtisztek és hadparancsnokok dermedtségén kívül, a derék brandenburgi zsoldos-felcser egy s más megdöbbentő tényt is feljegyzett. Francia hadmérnökök, francia tüzértisztek és francia fegyverszakértők siettek a végveszélyben lévő törökök segítségére. Ezeket a védők nagy titokban ügyesen becsempészték az ostromlott várba. „A leszakadt várfalat a törökök [francia segítséggel] hamar kijavították, és megjavították védelmi vonalaikat. Ők éjjel-nappal erősítették a várat, és igen keményen védekeztek...Ők kutyába vettek minket, kik csaholnak, és csak vonyítanak fel a várra."
Dietz mester legsúlyosabb vádja az volt, hogy „az ostromló szövetséges sereget eláruló franciák" a legmodernebb hadmódszerekre tanították meg a sarokba szorított törököket, többek között új vegyi fegyverek használatara. „A sok török-párti francia tiszt segítségével, kik akkor már bent voltak a várban, a török védők mindenfele új hadi preparátumokat készítettek, és hadicselt találtak ki. Ezek között voltak kénkő, kénsav, foszfor-kénpor és bűzbomba zsákocskák, melyeket asszonyaik hánytak vasvillával az ostromlétrákon rohamozó katonáinkra. Ezek meg összeégtek ezektől a gyújtófegyverektől, és feketére vagy szénné égve és meztelenül, 50-esével meg százával vetették magukat pokoli szenvedésükben és haláltusájukban a Dunába, ekként keresvén írt iszonyatos sebeikre."
A brandenburgi borbély-sebész értetlenül figyelte a franciak által nyújtott hadisegély szörnyű árát, de szakmai szemmel értékelte a vegyi és tüzérségi fegyverek hatását. Bár ő leszedte a malasztot az áruló franciákról, annak indítóokait nem értette. De még ha valaki meg is magyarázta volna neki a Napkirálynak a Habsburg Birodalom gyengítését célzó politikáját, akkor sem fogadta volna el a szövetséges keresztény seregek elárulását. Az Európa közepét elfoglaló muzulmán hadak támogatása a kor vallási és erkölcsi felfogásaival teljes ellentétben voltak.
A Napkirály egyszerűen semmibe vette mindezt. Magyarország felszabadítása a pusztító 150 éves török megszállás alól nem volt Franciaország gondja. XIV. Lajos számára Európa keresztes hadjárata és a szövetséges seregek vallási buzgalma semmit sem jelentett, mikor ezek Franciaország nemzeti érdekeivel kerültek szembe. A Napkirály nagyhatalmi ambíciójáért a Magyarországot felszabadító seregek vérben fizettek. Franciaország felsőbbségét Európa kárára igyekezett megvalósítani.
Dietz mester a vár végső rohamában résztvevő bajor rohamosztagosok elképesztő kegyetlenséget is szemtanúként írta meg naplójában az utókor számára. Ez, nézete szerint, még az áruló franciák közvetett kegyetlenségén is jóval túltett.
Leírása ma is lélekbe markoló. „Én egy közeli dombon hasaltam" - írta, és kitűnő nézőtéri látóhelyem volt, amikor az utolsó roham dél tájban megkezdődött, és a rohamozok rést vertek a falon. Nem csak a török katonák, hanem nőik és gyerekeik is a réshez rohantak, fegyverrel a kezükben, hogy eltökéltséggel betöltsék a rést. A hullák hamar embermagasságot értek el, ahogy ezek egymás után mind elestek. Ám a törökök hiába védekeztek, hiába üvöltöttek, Budát elfoglaltuk.
„Még az anyja hasában lévő gyereknek sem kegyelmeztek meg a mieink. Mindenki, akibe a keresztény rohamosztagosok beleütköztek azt levágták. Mint azt én a saját szemeimmel láttam, amikor lejöttem a dombról, és berohantam a résen át a belső várba, halott török nők feküdtek mindenfele, kezeikben elsütött pisztollyal, vagy kivont karddal. Ezeket a katonák meztelenre vetkőztették, és lándzsáikkal ismételten átszúrták, főként az ölükön át. Azután hasukat felmetszették, és meg nem született gyermekeiket karddal kifordították. Számomra ez volt a legsajnálatosabb."
„Más katonák egy-két éves meztelen gyermekeket kardjukra szúrtak, vagy a varfalhoz vertek. Nem volt kegyelem senkinek sem. Engem elképesztett, amit a katonáink elkövettek. Elszomorított az, hogy az emberiség sokkal kegyetlenebb saját fajtájához, mint a vadállatok övéikhez."
Budavár bevétele (1686)
Buda felszabadítása a török iga alól sok könnyel járt, melynél foltozott irhájú német zsoldosok, hithű és hitetlen királyok és főrendek, harcias papok, emberséges felcserek, kegyetlen bajor rohamosztagosok, és hitszegő franciák bábáskodtak.
