2014. július 20., vasárnap

Korabeli hírszerzés:

„Gálffit ugyan magát Kaposba küldtük, de ott semmi olyan gyűlt török nincsen, kitől tartanunk kellene.”

1648 - 1652

Amit „bizonnyal mondanak” annak „híre vagyon”

Még egyszer a hír, a hírszerzés és a kémek fontosságáról a végvári védelmi információáramlásban…

Talán nem kell részleteznem – erről már számos alkalommal szóltam volt itt –, hogy a „hír” mekkora értékkel bírt – főként a hiteles hír, s mekkora veszélyt jelenthetett az „álhír.” Azaz a korabeli hírszerzés – és elhárítás feladata óriási jelentőséggel bírt (már akkor is). A korabeli információáramlás és közlés sebessége egyenes arányban volt a korabeli közlekedési viszonyok lehetőségeivel, amelyek azonban éppen fordított arányban álltak olyan paraméterekkel, mint a kedvezőtlen időjárási viszonyok (esőzés, áradás etc.) és terepviszonyok nehézségével.

Mindezeken túl a korabeli hírszerzés, kémkedés – akárcsak a mai – cseppet sem volt veszélytelen feladat. Sőt egyenesen veszélyes vállalkozásnak mondhatjuk – a lebukás, bizonyosan halált eredményezett. Mégis a hírek fontosságára utal, hogy mindkét oldalon igyekeztek a legoptimálisabb módon azokat begyűjteni.

Méhesi Péter kiváló tanulmányában a kiskomáromi (a mai Zalakomár) vice-kapitány, Túrós András leveleit vizsgálta meg és ismertette a XVII. század derekáról. Ebben hemzsegnek a legjobb példái annak, hogy milyen hírszerzéssel élhetett egy korabeli végvári tiszt.

1646 tavaszán például a vice-kapitány levelében írta gróf Batthyány Ádám dunántúli főkapitánynak, hogy: „a nagysegesdi polgárok híre alapján a török sok zászlóval, csapatokkal és mintegy 600 patkolt lóval (sic!)… bizonyos rablani akarnak, talán Salhely felé.” (1646. IV. 10.)

Máskor így: „ezen szempillantásban érkeztnek az czökli polgárok hozzám, kik bizonyosan beszélik, hogy az új kanizsai basa beérkezvén Szigetbe, azt beszélte, hogy Komáromot (itt bizonyosan Kiskomáromra – vagyis Kiskomárra, azaz Zalakomárra gondolt). Több ilyen híreket Koppán (azaz Törökkoppány) hoztanak.” (1652. II. 17.)

Sokszor élt mindkét fél a megtévesztés cselfogásával – azaz látványosan odament – odaküldte csapatait – ahová egyébként nem állt szándékába, avagy csak hírét „költötte” kimenetelének, gyülekezésének. Látványosan hirdette – amit valós esetben elrejtett volna – hogy ez vagy amaz a szándéka. Azonban, aki ilyenféle híreket vett, az sem vehette semmibe. Amint Túros is restelkedik – egy jelentésében – hogy folyamatosan érkeznek hozzá a hírek (s ez már gyanús is lehet, hogy inkább „álhírek”), de neki továbbítania kell:
„Nagyságodat (ti. Batthyányt) talán megbántottam már az sok írásommal, mert ezidáig mind csak hallott híreket írtam Nagyságodnak, mert immár oly követem érkeznék onnand alól Koppánból, hogy szaporodik az török száma. Én Nagyságodnak meg nem írhatom az bizonyosan az számot, de (…) az ki a híreket hozta most, ugyan köztük volt a tábornak.”

Tehát egyértelműen látjuk, hogy minden utazó, kereskedő, marhahajtó– akik egy-egy vár mellett elmentek, avagy oda bejöttek –, kik híreket jelenteni kötelesek voltak, mellettük ott voltak a „bízott emberek” – vagyis a valós kémek és hírszerzők. Személyük – a dolog természetéből adódóan – legtöbbször homályban marad. Már Horváth Márk szigeti kapitány a XVI. század derekán írt leveleiben is számos esetben említi őket. Éppen így tudunk egy-némely információkat későbbről is. Ilyen volt egy név szerint is említett Gálffi András kém, „hódult polgár” – azaz a török Hódoltságban élő magyar. Vagy a somogysági református lelkész, Laskai Sándor, aki – amint ez a forrásokból kiszűrhető – egyenesen „kettősügynök” volt. Laskai lelkész különös személyiségére vall, hogy kereskedelmet is folytatott – noha ezt a református eklézsia a pásztorainak tiltotta volt, de túl ezen még a mohácsi szandzsákbéggel is jó ismeretségben volt. Egy alkalommal egy igen különös – kultúrtörténeti kuriózum – eset is történt (Laskai jelenti ezt), hogy a mohácsi bég 18 lovassal feljött Somogyba, Ságra és ott egy bizonyos Vid Benedekhez tért, akivel a „Magyar Bonfiniust” (azaz Heltai Gáspár krónikáját) olvastatta volt… Egészen pontosan Vid Benedek lefordította a magyar krónikát neki törökre – így olvasta fel – mert a bég „nem igen magyar.”
Tudunk egy másik protestáns lelkészről is, bizonyos Sándorról, aki a koppányi bégnek, Hamzának volt „bízott embere”, hogy ez a személy azonos-e Laskai Sándor személyével? Teljes bizonyossággal nehéz lenne erre válaszolni (de nagyon valószínű, hogy igen). Eme „Sándor prédikátor” teljesen a koppányi bég oltalma alatt állt és Nágocson halt meg.

Ezen kémek – mint Laskai is – pénzt kaptak a szolgálataikért. Számos várkapitány elszámolásában szerepelnek, hogy mennyit fizetett ki a kémek szolgálataiért. (Egy ízben Szigetváron – a már említett időben – Horváth Márknak egy „profi” évi 120 aranyforintért ajánlotta fel szolgálatait).

Példánknál maradva – Méhesi Péter tanulmányában ismerteti – a komári főtisztek, Bessenyei István és helyettese Túrós András Körmenden járva 1648-ban, mikor a katonaság fizetésére pénzt kaptak, megemlékeztek a nevezett Gálffi Andrásról (mint kémről), akinek szintén fizetést vittek. („tudósítson Nagyságod levele által, mind kölletik cselekednem, és én Nagyságodhoz az pénzért katonákkal együtt Gálffit felküldenem” – 1648. III. 28.)

Máskor is felmerült a neve – mikor küldetésben volt, s megnyugtató híreket küldött: „Gálffit ugyan magát Kaposba (azaz Kaposvárra) küldtük, de ott semmi olyan gyűlt török nincsen, kitől tartanunk kellene.” (1651. IX. 21.)

Méhesi Péter megjegyzi, hogy eme kém, Gálffi András sorsáról semmit nem tudunk – egyszer csak eltűnik a levelekből a neve, s többé már nem említik. Talán lebukott – s így keserves végzett várt rá; vagy csak ideje volt, hogy eljöjjön már érte a halál?

A hírszerzésnek nagyon fontos – és „ingyen” – csoportja volt a „nyelvek” fogása, vagyis az ellenség fogolyul ejtése, s azoknak kihallgatás, kivallatása (mert aki önként nem beszélt, az gyakran „buktatták”, vagyis víz alá nyomva fojtogatták; avagy ellenkezőleg vassal sütögették – ennek hatására hamar megeredt a delikvens nyelve).

Azonban önkéntes rabok is voltak kik jelentettek: legtöbbször a török foglyává lett magyar végváriak. Így például Kanizsáról – ahol egyébként Túrósnak egy „jó törökje” is volt (vagyis olyan, aki nyilván fizetségért híreket küldött a magyaroknak) – a rabok üzenték meg egy ízben (hogy mi módon arról nem szól a fáma), hogy a kanizsai törökök nagy haddal kimenni igyekszenek. Zalavárra és Keszthelyre fognak támadni – az utat két napra tervezik. S hogy mindez miféle fontossággal bírt, arra nyomban válaszolunk. Pethő László magyar kapitány 1650-ben írta: „ezen órában érkezett bizonyos hírem a kanizsai raboktól, hogy ez két nap alatt Zalavárt és Keszthelyt megütik minden bizonnyal, azért nem múltam el, hogy Nagyságodnak meg ne írjam, bizony igen jó volna, ha Nagyságod vigyázna rájuk, ott meglehetne ütni őket.!”

Ez volt hát a hírértékének roppant fontossága – ilyetén a „jó hír”, a biztos információ – a hadakozásnak alfája és omegája.

Sz. M.
vö. Méhesi Péter: Egy végvár mindennapjai. Élet a kiskomáromi várban Túrós András vicekapitány (1642-1658) leveleinek tükrében. In: Identitás és kultúra a török hódoltság korában. szerk. Ács Pál és Székely Júlia. Bp. 2012. 424-425.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése